Május 28. Péntek.
/Sziiasztok.:) Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom. Amit soha nem szerettem egy blogban sem, most azt a hibát követtem el. Megígértem és nem hoztam idõben az új részt. Rosszul is érzem magam ezért.:/ Na de..mostanra valahogy megírtam. És jó olvasást nektek.:) xx [remélem nem okozok több csalódást], még egyszer bocsánat.:D)
Végre hétvége. Most már igazán nyárias hangulat van, nem csak a levegőben, hanem a suliban is. Már mindenből lezártak, igazából nincs is tanítás, csak be kell járni egészen az év záróig, ami jövõ pénteken lesz. Tehát egy hét múlva.
A nagyiék még mindig itt vannak. Az is kiderült, hogy miért maradtak eddig. Egyrészt azért, mert velünk jobban telt nekik, mint nélkülünk és még azért is, mert a nyár elején plusz három fõvel akarnak visszatérni Magyarországra. Igen. Martin, Pauline és én is velük megyünk. Tehát egy egész nyár Párizs nélkül, barátok nélkül, anyáék nélkül és Erick nélkül. Akivel úgy vagyok, hogy legszívesebben odarohannék hozzá és szétölelgetném, meg ilyesmi. De nem. Nem tudom miért, de nem csinálom ezt. Sokszor tudatta velem az elmúlt hét alatt, hogy õt ez egyáltalán nem zavarná, sõt...de nem tudom miért nem megy. Inkább bámulom az udvar túloldaláról, minthogy odamennék. Nem baj, megleszek Erick nélkül, vagy nem. Nem tudom. Valamiért olyan semmilyen érzésem van. És kezdem úgy érezni, hogy amit Erick iránt érzek az már nem szerelem, vagy hasonlók, hanem ragaszkodás és nagyon-nagyon erõs szeretet. Tényleg kicsit zavaros az egész.
Ma reggel olyan "boldog vagyok, jaa mégsem" hangulatban ébredtem. Elkészültem és Martinnal együtt el is indultunk.
-Te törpe. Nem tudom mi van Erickel, de inkább békülj ki vele, mert folyton zaklat, hogy mi van veled. És kezd sok lenni.-mondta Martin nem sokkal indulás után.
-Tessék?-kérdeztem döbbenten.
-Igen folyton írogat nekem, hogy "hogy van Chiara?", "Mit csinál Chiara?" sötöbö, sötöbö.-mondta gúnyolódva.
-Jó, megmondom hagyja abba.
-Csak egyet nem értek, õ odavan érted te meg hasonlóan, akkor mire vársz törpe? Lecsapják a kezedrõl.-mondta Martin, és igaza is volt.
-Nem tudom.-mondtam szomorúan.
-Elintézem én.-mondta, majd gyorsabban kezdett lépni. Annyira, hogy én már szinte futtam mellette. Végül lelassítottam, és láttam, hogy Martin egyre jobban távolodik.
A sulihoz érve láttam, hogy csak néhány diák állt kint. Mivel két perc volt csengetésig.
Indultam be az ajtón, mikor valaki megfogta a kezem és visszahûzott. Mikor megfordultam Erickel találtam szembe magam. Semmit sem szólt egyszerûen csak megcsókolt!. Nem taszítottam el. Viszonoztam a csókját, mely egyszerre volt szenvedélyes és mégis gyengéd.
-Bocsáss már meg. Szeretlek, és én est nem bírom már tovább.-mondta, és látszott rajta, hogy nagyon elege van.
-Már rég megbocsájtottam, és tudod, hogy én is szeretlek, de még várnunk kell..-mondtam.
-Várni. Mindig ezt mondod. Csak az a baj, hogy nem értem mire?-kérdezte.-Tudod mit, várjál.-mondta elcsuklott hangon.-Várj csak.-ismételte önmagát.-De én többet nem futok utánad!-mondta, majd bement. A sírás határán álltam, de mivel csengettek valahogy visszatartottam a sírást és lehajtott fejjel bementem az osztályba. Erick nem volt bent.
Eltelt az elsõ óra, de semmire nem tudtam figyelni. Egy folytában Erick szavai kavarogtak a fejemben. Szünetre sem mentem ki. És ez így ment végig egész nap. A csajok sejtették, hogy mi bajom lehet. Így nem is kérdezõsködtek. Ezért amúgy örök hála nekük, mert ha a reggel történtekről kellett volna beszélnem biztos, hogy elsírom magam.
Kettõkór csengetés után csendben felálltam a helyemrõl, összecsomagoltam és semmi szó nélkül elindultam haza. Mikor kiléptem az iskolából láttam egy fiút, aki háttal állt nekem. Úgy láttam, mintha Erick lenne így odakiáltottam neki. Nem õ volt. Dávid volt egy X. A.-s tanuló.
Mikor hazaértem senki nem volt otthon. Nem is nagyon bántam. Felmentem a szobámba, végigfeküdtem az ágyamon és elkezdtem sírni. Sok minden kavargott bennem. Az egész Erickes ügy. Már mióta szerelmes vagyok belé, és most mikor észre vesz és kiderül, hogy õ is szeret én szúrom el az egészet. És már késõ bármit is helyrehozni.
Fél hétig gondolkoztam ezen, mikor eszembejutott, hogy talán mégsem késõ megbeszélni és rendbe hozni a dolgokat. Gondoltam egyet, majd elindultam Erickhez. A könnyeim még mindig potyogtak, és alig láttam tõlük. Mikor Erickékhez értem gyorsan bekopogtam. Az anyukája nyitott ajtót.
-Chiara! Mi történt?-kérdezte megelpõdve.
-Csókolom, Erick itthon van?-kérdeztem szipogva.
-Persze, menj csak be hozzá, ott van a szobájában.-mutatott Erick szaobája felé.
Szó nélkül szaladtam Erick szobájához. Nem is kopogtam, csak berontottam. Erick a számítógépe elõtt ült. "Érkezésemre" azonban felkapta a fejét.
-Te meg?-kérdezte meglepõdve.-Mi történt? Miért sírsz?
-Erick! Szeretlek, bocsáss meg, én nem akarom, hogy itt hagyj va-vagy valami...-szipogtam és azt sem tudtam mit mondjak. A könnyeim még jobban kezdtek potyogni. Erick odajött hozzám, majd elvonszolt az ágyáig. Mindketten leültünk, majd Erick átölet.
-Semmi baj.-simítottam meg a hátamat.-Ne sírj.-mondta, én meg szorosan magamhoz öleltem. Körülbelül tíz percig ültünk így. Míg megnyugodtam. Ekkor eltoltam magam Ericktõl, majd megcsókolta.
-Soha többé ne csinálj ilyent. Nem akarok veled haragban lenni, nem akarok veled veszekedni, vagy nem akarom azt, hogy külön legyünk.-mondta Erick a 'szabályokat'. Amikkel mellesleg teljesen egyet értettem.
Erickel beszélgettünk egy keveset. Vagyis szerintem kevés volt, de igazából nem is. Fél tízkor Erick anyukája kopogott be, hogy a szüleim keresnek, és, hogy aggódnak értem. Ekkor gyorsan hazaindúltam.
-Várj elkísérlek.-mondta Erick, majd megfogta a kezem és indultunk is. Hamar hazaértünk, gyorsan elbúcsúztam Ericktõl és már mentem is be. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kint maradok. Ugyanis nagyon nagy 'fejmosást' kaptam.
-Hogy képzeled, hogy kérdezés nélkül elmész itthonról.-kérdezte nem túl kedves hangsúlyban anya.
-Nem voltatok itthon.-mondtam lehajtott fejjel.
-Van papír, meg ceruza, lehet üzenetet hagyni, fel is hívhattál volna. Betegre aggódtunk magunkat.-'mondta'-És úgy-e elfáradtál volna, ha a telefonod is viszed magaddal?-kérdezte már-már kiabálva. Nem válaszoltam semmit, csak lehajtott fejjel álltam. Nagyinak köszönhetõen azonban megmentõdtem és gyorsan bementem a szobámba.
Mikor beléptem ont csörgött a telefonom. Erick volt az. Mosolyogva vettem fel.
-Igen?
-Túlélted?-kérdezte nevetve.
-Nem.-mondtam, majd mindketten kacagni kezdtünk.
Fél tizenkettõig beszéltem Erickel, akkor muszáj volt leraknunk, mert elnyomott az álom. És boldogan aludtam el.:)
-Tessék?-kérdeztem döbbenten.
-Igen folyton írogat nekem, hogy "hogy van Chiara?", "Mit csinál Chiara?" sötöbö, sötöbö.-mondta gúnyolódva.
-Jó, megmondom hagyja abba.
-Csak egyet nem értek, õ odavan érted te meg hasonlóan, akkor mire vársz törpe? Lecsapják a kezedrõl.-mondta Martin, és igaza is volt.
-Nem tudom.-mondtam szomorúan.
-Elintézem én.-mondta, majd gyorsabban kezdett lépni. Annyira, hogy én már szinte futtam mellette. Végül lelassítottam, és láttam, hogy Martin egyre jobban távolodik.
A sulihoz érve láttam, hogy csak néhány diák állt kint. Mivel két perc volt csengetésig.
Indultam be az ajtón, mikor valaki megfogta a kezem és visszahûzott. Mikor megfordultam Erickel találtam szembe magam. Semmit sem szólt egyszerûen csak megcsókolt!. Nem taszítottam el. Viszonoztam a csókját, mely egyszerre volt szenvedélyes és mégis gyengéd.
-Bocsáss már meg. Szeretlek, és én est nem bírom már tovább.-mondta, és látszott rajta, hogy nagyon elege van.
-Már rég megbocsájtottam, és tudod, hogy én is szeretlek, de még várnunk kell..-mondtam.
-Várni. Mindig ezt mondod. Csak az a baj, hogy nem értem mire?-kérdezte.-Tudod mit, várjál.-mondta elcsuklott hangon.-Várj csak.-ismételte önmagát.-De én többet nem futok utánad!-mondta, majd bement. A sírás határán álltam, de mivel csengettek valahogy visszatartottam a sírást és lehajtott fejjel bementem az osztályba. Erick nem volt bent.
Eltelt az elsõ óra, de semmire nem tudtam figyelni. Egy folytában Erick szavai kavarogtak a fejemben. Szünetre sem mentem ki. És ez így ment végig egész nap. A csajok sejtették, hogy mi bajom lehet. Így nem is kérdezõsködtek. Ezért amúgy örök hála nekük, mert ha a reggel történtekről kellett volna beszélnem biztos, hogy elsírom magam.
Kettõkór csengetés után csendben felálltam a helyemrõl, összecsomagoltam és semmi szó nélkül elindultam haza. Mikor kiléptem az iskolából láttam egy fiút, aki háttal állt nekem. Úgy láttam, mintha Erick lenne így odakiáltottam neki. Nem õ volt. Dávid volt egy X. A.-s tanuló.
Mikor hazaértem senki nem volt otthon. Nem is nagyon bántam. Felmentem a szobámba, végigfeküdtem az ágyamon és elkezdtem sírni. Sok minden kavargott bennem. Az egész Erickes ügy. Már mióta szerelmes vagyok belé, és most mikor észre vesz és kiderül, hogy õ is szeret én szúrom el az egészet. És már késõ bármit is helyrehozni.
Fél hétig gondolkoztam ezen, mikor eszembejutott, hogy talán mégsem késõ megbeszélni és rendbe hozni a dolgokat. Gondoltam egyet, majd elindultam Erickhez. A könnyeim még mindig potyogtak, és alig láttam tõlük. Mikor Erickékhez értem gyorsan bekopogtam. Az anyukája nyitott ajtót.
-Chiara! Mi történt?-kérdezte megelpõdve.
-Csókolom, Erick itthon van?-kérdeztem szipogva.
-Persze, menj csak be hozzá, ott van a szobájában.-mutatott Erick szaobája felé.
Szó nélkül szaladtam Erick szobájához. Nem is kopogtam, csak berontottam. Erick a számítógépe elõtt ült. "Érkezésemre" azonban felkapta a fejét.
-Te meg?-kérdezte meglepõdve.-Mi történt? Miért sírsz?
-Erick! Szeretlek, bocsáss meg, én nem akarom, hogy itt hagyj va-vagy valami...-szipogtam és azt sem tudtam mit mondjak. A könnyeim még jobban kezdtek potyogni. Erick odajött hozzám, majd elvonszolt az ágyáig. Mindketten leültünk, majd Erick átölet.
-Semmi baj.-simítottam meg a hátamat.-Ne sírj.-mondta, én meg szorosan magamhoz öleltem. Körülbelül tíz percig ültünk így. Míg megnyugodtam. Ekkor eltoltam magam Ericktõl, majd megcsókolta.
-Soha többé ne csinálj ilyent. Nem akarok veled haragban lenni, nem akarok veled veszekedni, vagy nem akarom azt, hogy külön legyünk.-mondta Erick a 'szabályokat'. Amikkel mellesleg teljesen egyet értettem.
Erickel beszélgettünk egy keveset. Vagyis szerintem kevés volt, de igazából nem is. Fél tízkor Erick anyukája kopogott be, hogy a szüleim keresnek, és, hogy aggódnak értem. Ekkor gyorsan hazaindúltam.
-Várj elkísérlek.-mondta Erick, majd megfogta a kezem és indultunk is. Hamar hazaértünk, gyorsan elbúcsúztam Ericktõl és már mentem is be. Lehet, hogy jobb lett volna, ha kint maradok. Ugyanis nagyon nagy 'fejmosást' kaptam.
-Hogy képzeled, hogy kérdezés nélkül elmész itthonról.-kérdezte nem túl kedves hangsúlyban anya.
-Nem voltatok itthon.-mondtam lehajtott fejjel.
-Van papír, meg ceruza, lehet üzenetet hagyni, fel is hívhattál volna. Betegre aggódtunk magunkat.-'mondta'-És úgy-e elfáradtál volna, ha a telefonod is viszed magaddal?-kérdezte már-már kiabálva. Nem válaszoltam semmit, csak lehajtott fejjel álltam. Nagyinak köszönhetõen azonban megmentõdtem és gyorsan bementem a szobámba.
Mikor beléptem ont csörgött a telefonom. Erick volt az. Mosolyogva vettem fel.
-Igen?
-Túlélted?-kérdezte nevetve.
-Nem.-mondtam, majd mindketten kacagni kezdtünk.
Fél tizenkettõig beszéltem Erickel, akkor muszáj volt leraknunk, mert elnyomott az álom. És boldogan aludtam el.:)
